I need you to come back

egy meglepetés délutáni hülyeség, ami totálisan nem volt betervezve, megláttam ezt a gifet, és...afene*-*

Destiel AU. A Winchesterek tényleg katonák, felbukkan egy apró mondat erejéig Sabriel, és Casnek hírei vannak, amiket Dean nem tud felfogni.

-életem talán egyik első hivatalos AU-ja, szóval remélem tetszik-

Új csizma avatatlan talpa csikorog végig az üres laktanya folyosóján. A linóleum felsikolt minden találkozásnál, hangja visszhangzik, besurran a szobákba, és megpróbál elbújni a szekrényekben meg az ágyak alatt. Minden alkalommal megvárja ott figyelve az éjszakát, amikor előjön és kegyetlenül suttog az aludni próbálók fülébe. Kellemetlen, nyomott hangulatú az egész hely, tele szaggatott lepedőkkel,  árnyékokkal, és soha el nem felejthető gumi szaggal, ami kénytelen kísérteni mindenkit, aki valaha érezte.

A folyosón járkáló katona magas, ruhája terepszínű és tiszta. Mosóportól bűzlő szövetét még az épület is ki akarja vetni magából, mert annyira nem odavaló. A férfi haja barna, majdnem lányosan hosszú, a válláig omlik le, szemei zölden kacsintanak bele a sötétbe. Kezében koromszínnel álcázott fegyvert hordoz, melynek néhai zörgését lehetetlen meghallani. Látszik, hogy a katona rutinosan bánik vele, ujjai szinte dédelgetve a csöve köré gyűlnek, úgy szorítják a fémet, mint a kígyók az áldozatukat.

Arcán penge vágta sebhely nyújtózik, színe alig üt el a napbarnított tónustól, évek óta ott strázsál elcsúfítva a fiatal, idő fedte arcot.  Megtorpan a katona valahol a folyosó közepén, lélektelen csend veszi át lépteinek neszét. Négyszer kopog a bal oldali, zárt ajtón. Éles hallásának köszönhetően sikerül felfedeznie jobb oldalról az elfojtott mozdulatokat. Gyűlöli a hely tökéletes szimmetriáját.

- Sammy? - szólal meg a kilincs, és a zár. Rekedt, fémes hangja van, álmatlan, de boldog éjszakákról idéz képet a férfiban.

- Dean?

- Mondd a jelszót! - parancsolja az ajtó, sürgetően, elhagyható vágyakozással. A katona  fáradtan sóhajt, kedvetlenül fordítja oda kés szabta arcát.

- Én vagyok az, Dean. Csak engedj be.

- Mondd a jelszót, és bejöhetsz.

- Dean, szétlövöm a zárat. - Sam szavai nyomatékosítására élesíti a fegyvert, a tárban megmozdultak a golyót, életre kel a gyilkos szerkezet.

- Jelszó.

- Állj hátrébb.

- Jelszó.

- Menj arrébb, Dean.

- Mondd a jelszót.

-Miértkellezt..E.T haza te-le-fo-nál  - tagolja kissé ingerülten, türelmét vesztve Sam. Az ajtó mögött Dean halkan kuncog.

- A másikat.

- Dean

- Ez a múlt heti - makacskodik - a mostanit mondd.

-DeanWinchesterakirály - hadarja el kelletlenül. - Nyisd ki

-  Nem vagyok túl elégedett..

- Dean!

Az ajtó kinyílik, a nyurga Sam egyetlen lépéssel átszeli a küszöböt, és az aprócska helység közepén találja magát. Vállait és nyakát majdnem meg kell hajlítania, hogy beférjen.  Esetlennek tűnik, mintha valaki egy elefántot állított volna be az oroszlán ketrecébe.

A szobában lévő másik férfi mosolya gyenge, erőltetett. Alacsonyabb, mint Sam, de ruhája ugyan olyan terepszínű, és frissen vasalt. Arca sima volna, ha nem ráncolná állandóan a szemöldökét mérgében, vagy szórakozottságában, vagy akármikor. A szíve fölött kis táblára egyenes, vastag betűkkel ott áll a neve.

Dean Winchester

Látszólag nincs nála fegyver, de ez álca. Sam szinte érzi testvére vadászpuskáját a szobában, orrát megcsapja a gumi szagával keveredő lőpor aromája. Felejthetetlen keverék.

Dean felkattint egy kis kapcsolót, mire gyenge fény színezi meg az egykoron fehér falakat. Mindketten végignéznek a tollal írt neveken, amiket a többi katona hagyott itt a mázolt téglán. Szinte már csak azok látszanak, minden helyen egy betű, csúnya vagy olvashatóra akart írással egy üzenet, néhány kedves szó, mert a halál eltakar mindent. Kétségbeesett segélykérések dorombolnak a fülükbe, suttognak a jóról, szépről és odaátról. Legtöbbjük sosem tért vissza, hogy kihúzza a nevét, és maga mögött hagyjon mindent. A szolgálatot, a béke reményét és a hazát.

Sam karján végigsimít a hideg, csont ujjaival elidőzik a kulcscsontján, selyem vékony bőre áthatol a ruháján. Valamiért érzi ebben a szobában a többieket, és biztos benne, hogy itt ragadt mindenki, aki valaha tintával öltöztette az átkozott téglákat. Mind be vannak zárva ide, időtlenül, szívvel és kínokkal. Gyötrődnek, és gyötrik őket.

Felfoghatatlan élő és holt számára is, hogy Dean miért szeret leoltott villannyal, lehunyt szemekkel üldögélni a sarokban, csendesen és hallgatni saját szívverését, miközben azokra gondol, akiket ismer. Egyszer, mikor nagyon berúgott, előszedte Sam fekete alkoholos filcét, és fel akarta írni ő is a monogramját valaki mellé,  de még mielőtt eljutott volna a szoba ajtajáig Sam megtalálta és visszahurcolta a laktanyán tartott összejövetelre.

A kivonulás előtti este, még minden a háború előttről.

- Merre van Gabriel? - támadja le Dean a bambuló Samet, akinek tekintete akaratlanul találkozik volt bajtársakkal a kihűlt, hideg falon.

- Ahol a többiek - válaszolja szűkszavúan. Becsukja a szemét, és üzen a  rá váró férfinak. Fáradt, sötét éjszakákon elhiszi, hogy ha erősen rágondol, akkor Gabriel is érzi őt.

- Cas ma érkezik. Rá várunk, aztán indulunk mi is.

Sam bólint, nem fűz megjegyzést bátyja parancsoló hanghordozásához. Kettejük közül ő az erősebb, de az életét előbb bízná Deanre, mint saját magára. Finom mozdulattal fekteti le a fegyverét a kék takarós ágyra. A padlóként szolgáló betonon még most is, hónapokkal később is látszik a vaslábak nyoma. Igazi kínzás volt végighurcolni az egész laktanyán Dean ágyát, de ő hajthatatlan volt. Akart egy helyet, ami csak az övé lehet, senki másé. Azóta viselkedik furcsán, hogy megjött a levél Kevin haláláról, egy szomorú, esős napon. Ott akkor a világ egy kis része megszűnt lélegezni, feladta az istenek ajándékát, a tüzet, és visszavonult a sötétbe, majd szépen lassan eltűnt.

Kevin neve most is a falon virít, élesebben, fényesebben, mint bármi más. Idővel elkopik, mindig el szokott.

- Mikor érkezik?

- Már itt kellene lennie. - Dean idegesen beleharap az ajkába. Tekintete az ágyon kattogó órára villan, az egyetlen tárgyra, amit mindenhova magával visz. Aranyozott hátlapjába szálkás kézírással J.W. van karcolva. Zöld szeme követi a mutatót, szíve rezonál az idővel. Lehetetlen képeket lát maga előtt, véres, fájdalmas képeket egy másik katonáról.

Castielről.

Hatalmas csattanással csapódik be a főajtó, a kihalt laktanya beleborzong a hirtelen zajba. Dean és Sam összerezzennek, mindketten egyszerre kapják elő fegyvereiket. Dean int Samnek, aki bólint, és aggódva lesi bátyját, aki kilép a szobából, és végigoson az éjszakába öltözött folyosón.

Cipője talpa nem hagy maga után neszt, rutinos léptekkel, dobogó szívvel közelíti a bejáratot. Pisztolyát kibiztosítva maga előtt tartja, ujjai a ravaszon várakoznak. Terve szerint akárkivel találkozik lelövi, és nem kérdez. Nem szabad kérdeznie.

Tüdőbe markoló, fojtó hideg fogadja, kénytelen megtorpanni, mintha nekimenne egy előugró falnak. Valaki ráront, egy suta árnyék szegezi a falhoz. Lövés hangzik, a golyó a földbe fúródik, és Dean fegyverét az idegen erős mozdulattal kimarja a kezéből.

Ismerős lehelet csiklandozza az arcát, keskeny  ajkak érnek a szájához.

- A francba, Castiel. Máskor mondjuk szólj, rendben? - horkan fel Sam, és jelenléte mindkét férfinak meglepetést okoz. Dean szemei kipattannak, belenéz Castiel égkék tekintetébe, és ugyan azt a döbbenetet látja, mint amilyet ő érez. Senki nem hallotta, hogy Sam közeledik.

- Elnézést - Castiel hangja nem olyan mély, mint Deané, de rekedtebb. Arca gyűrött, szemei alatt élesen kirajzolódnak az álmatlanság okozta lila karikák. Sam pár méterre áll tőlük, de gond nélkül lát rajta minden részletet. A szokatlan ballonkabátot, és a fekete bakancsot, pontos mását az ő cipőjének. Megköszörüli a torkát, és leereszti hideg csövű fegyverét. Kényelmetlenül toporog, mert tudja, hogy Cas és Dean együtt vannak, de szemtől szemben találkozni ezzel furcsa számára, még akkor is, ha Dean nem problémázik Gabrielen és rajta.

- Én akkor megyek és körülnézek. - Sarkon fordul, és mindhárman pontosan tudják, hogy aznap este többet már nem futnak össze.

- Elengednél? - Dean kezei lágyan Castiel derekára siklanak. Cas nem szól semmit, de hátrébb lép, hagyja, hogy Dean összefűzze ujjaikat, és a laktanya másik felébe vigye,ami jó távol van Samtől, és most még a világtól is.

Kinyitja az őrszoba ajtaját, betessékeli rajta a másik férfit és visszafordítja a kulcsot. A zár élesen kattan, majdnem elnyomja Castiel hangos, izgatott légzését. Dean alig fordul a férfi felé, az máris újra a falhoz szorítja őt, és csókolja, sokkal akaratosabban, mint korábban. Dean viszonozza a hevességet, és óvatosan lesimogatja Castiel barna ballonkabátját a földre.

- Te most tényleg játszani akarsz rajta? - Dean hangja tele van felháborodással, és nevetéssel. Felül a kényelmetlen, kemény ágyon, hátát a falnak dönti és úgy néz Castielre, mint egy büszke bolondra.

- Igen.

- Ez egy síp.

- Nem síp, furulya.

- Bonyolult síp - helyesbít nagylelkűen, majd vigyorog, mert Castiel a plafonra néz. Valahol a felhők felett kíváncsiskodó telihold festi Castiel hátát arany színűre, egy fa árnyékát hordozva varázsol neki tépett, kopasz szárnyakat. Dean gyönyörködik a látványban, a férfi bőrének lágy ragyogásában, és elismeri magában, hogy Castiel kezébe legalább annyira illik a fekete, lakkozott furulya, mint az övébe a vadászpuska.

- Emlékszel még a háború előtti időre? - kérdi Casitel, leengedi a furulyát meztelen ölébe. Ruháik mindenfelé rejtőzködnek a szobában, beterítik a padlót, átfagyott szőnyeget képeztek számukra pár órával korábban. Dean felhúzza a lábait, és összekulcsolja kezeit a térdén.

- Nem. Szerintem nem is volt olyan- jelenti ki szilárd meggyőződéssel. Castiel vállai elernyednek, utolsó reményét Dean harcos szívében őrizte. - Mindig ez volt, és mindig ez lesz. Holnap is, az után is. Mindig.

- Máshova vezényeltek - sóhajtja Cas, egyenesen Deanre néz.

- Mi?

- Másik seregbe, egy másik helyen. Holnap indulok.

Dean egész biztos benne, hogy apja régi, kopott órája egy pillanatra megáll, ahogy most az ő szíve, és elfelejt újraindulni. Sam talán ott téblábol mellette, pedig utálja azt a helyet, és megkocogtatja az üvegét, bekopog a szerkezetbe, és így megmenti őt is. Újra tanul lélegezni, egy-kettő.

- Cas..

- Letépték a szárnyaimat, Dean. Nem változtathatok ezen.

Dean ellenkezni  szeretne. Megrázná Castielt, hogy ébredjen fel, mert a szárnyai gyöngék, és vékonyak, de ott vannak a hátán, a hold varázsolja számára láthatóra őket.

- Ne merj meghalni nélkülem - Nyögi ki végül, csendesen, elfúló hangon. Halálra ítéltként néz végig Castiel izzadság fátylában úszó testén, szenvedés árán jut el a szeméig, s félve pillant bele a kékségbe, mintha az volna a kötél, a bitón, mely rá vár.

- Sosem tennék ilyet - Castiel ajkai mosolyra húzódnak, elpattan egy húr a tökéletes hegedűn, s boldogsággal árasztja el a szívét, a gyomrát, még az agyába is elér, a lábába, és minden ujjában ott van.

- Szükségem van rád. - Dean előre hajol, Castiel elé térdel. Tenyerébe fogja a férfi arcán, homlokát az övének dönti, orruk összeér, forró leheletük ellenállhatatlan vegyületté keveredik közöttük - Vissza kell jönnöd.

- Nem hagylak itt téged.

Castiel sosem tért vissza.