Castiel fekete szárnyai

Megint! visszavisszavissza
Remélem mindenkinek kellemesen telt az új év első öt napja / minden Sherlockernek az év első napja /
Pofátlanul elhanyagolom a blogot, meg a HTML kódok se lettek a legjobb barátaim, de tanulokmegfejlődök.
Továbbiakban életem talán legtartalmasabb fice, hülye címmel, meg pár pillanatnyi katonasággal- nem bírok leszállni a dologról.
Castiellel és Deannel.
Komolyan, még két hét. Annyira durva elvonási tünetekkel küzdök, hogy Pink- Please dont leave me számával üvöltözök, hogy ne,Cas, menj vissza hozzá!
csak úgy

Dean nem alszik jól mostanában. Forgolódik, többször felriad, vagy egyáltalán le sem fekszik. Sam nem szeretne belefolyni bátyja ügyeibe, ezért békén hagyja őt, hogy megoldja, de Dean képtelen elfutni az álmai elől, az elől ami ott üldözi őt. Castielt látja minden este.

Átélte újra és újra az angyal összes árulását, ami bár nem közvetlenül neki szóltak, minden egyes esetben, mintha egyenesen a szívét célozná. Tagadhatatlan kedvence, hisz van, hogy egy éjszaka többször is megemlékszik rá, az, amikor Bobby rángatja a kezét ki a házból, kiabál neki, húzza maga után. Dean lábai merevek, nem mozognak, nem akarnak engedelmeskedni. Megütközve bámul a szent olaj tüzének körébe zárt Castielre, aki olyan tiszta tekintettel néz vissza rá, hogy attól megint meghal roncsolt, pokoljárta lelkének egy darabja. Megint megint és megint.

Castiel kék szeme nem mondja azt, hogy sajnálom. Nem üzen indokokról, okokról vagy miértekről. Cas szeme üres, kissé értetlen ahogy Deanre néz, szinte vádló, mintha bosszantaná, hogy a vadász nem állt ki érte.  Az a pillantás a sírba viszi, mert bűnösnek érzi magát tőle. Még most is, annyi idő elteltével is azon gondolkozik, hogy ha akkor az angyal mellé pártol, vajon minden másképp alakult volna? Ekkor megint érzi Bobby körmeit, ahogy a bőrét karcolják, és elrángatják a tűztől. Sam is kiabál  neki, mikor Dean összecsuklik, a térdére esik olyan erőtlenül, hogy egy pillanatra azt hiszi, repül, mint az angyalok. A házból felszálló történeteket festő füst magában rejti őt, meg Cast, ahogy kézen fogva szántják az eget, és nevetnek, és egyikük sem mérges.

Dean előre hajol,  öklendezik, a növényeknek fonnyadt szaguk van. Bobby a húsába mar, de saját bőre leválik az ujjairól, és végigfolyik a vadász karján. Az idős férfi suttog neki valamit, mielőtt arca beesik, és szemei elfolynak. Dean nem akar odanézni, szorosan behunyja a szemét, és verejtékben fürödve ébred fel, jobb keze lüktet, de hiába keresi ott Bobby körmeinek nyomát, semmi nem látszik, eltűnt, ahogy az álom.

Sosem tudta megfejteni  mit mondott neki az utolsó pillanatban,mert igazán sosem érdekelte. Ott volt Sammy, ott volt Cas és az ő tekintete, amivel árulónak kiáltja.

És ez egy  a sok közül. Kelletlenül jött rá, hogy Castiel hányszor hibázott már. Egyszerűen ellenük fordult, talán fel sem fogta, csak a végén, vagy mindvégig tudatában volt árulásának. A végén mégis mindig úgy nézett Deanre, úgy,hogy cserben hagyta.

Pedig ő szerette.

Néha azonban, a szerencsésebb éjszakákon Dean elhagyja ezeket a szörnyű pillanatokat, és más helyre téved az angyallal. Lehetnének ezek kellemes emlékek is  arról a férfiról, aki olyan nagyon nem ismerte az embereket, hogy beleszeretett az első, útjába akadt sérült vadászba, de Dean jól tudta, hogy nem emlékek ezek a lopott kincsek, mert azokon a helyeken béke van, és Cas nem úgy néz rá, ahogy mindig.

Vadvirágok nyílnak a réten, egy pokrócon fekszik, aminek macskaszaga van. Melege van, de ha felnéz az égre nem látja a napot, csak felhőket, amik árnyékokat nyújtanak. Cas átvetette a lábát a derekán, és most a hajával játszik. Mosolyog.

- Cas? - álmosan pislog párat, mintha most kelt volna fel. Megpróbál a könyökére támaszkodni, de Castiel a mellkasára fekteti a tenyerét és a helyén tartja. - Cas?!

- Ne, Dean, - Ujjaival végigsimít a vadász arcán, aztán finoman eltakarja a száját. - ne térj még magadhoz! Még ne!

- Cas.. - Szavait tompa hümmögéssé alakítja az angyal bőre. Vanília illata van, és azon kapja magát, hogy le szeretné csókolni róla ezt a különös aromát. A késztetés olyan erős, hogy nem bír neki ellenállni. - Hol vagyunk?

- Ez az én Mennyországom - Cas megint mosolyog, te jó ég, mosolyog. Dean nem tudja levenni róla a szemét, az ajkáról, az arcáról, a nyakáról. Mintha egy életnyi idő telt volna el azóta, hogy találkoztak. - Szép hely, ugye?

- Nem igazán ide képzelnélek - Egy pillanatra megjelenik előtte egy nagy francia ágy képe bársony, vörös lepedővel, ami olyan könnyed, hogy lefolyik a kezéből, mint a vér, és a matracon ott van Castiel és vigyorog, nincs rajta semmi. Dean arca átcsap egy bizonyos vörös tónusba, mire Cas felnevet. Hangja mély, rezeg, végigsimít a vadász bőrén. Csodálatos.

- Hát hova? - felvonja a szemöldökét. Dean biztos benne, hogy ő is látta azt, amit elképzelt. Lebiggyeszti az ajkát, de nem bírja sokáig, és ő is elmosolyodik.

A kép megváltozik, A virágok megnyúlnak, óriási, hosszú fű lesz belőlük, emberek szaladnak el mellettük, homályosak, mint a ködfoltok, de kiabálnak, zöld színű ruha van rajtuk, és fegyvert fognak a kezükben.

Hirtelen tisztul ki a kép, már nem egymás karjaiban fekszenek, hanem guggolnak, terepruhában, meg katonai bakancsban sisakkal a fejükön. Cas a kezében tartott gránátra néz és elhúzza a száját.

- Egy háború? - metsző pillantását Deanre emeli.

- Te. - megvonja a vállát. Kijelentése valahol fáj Castielnek, látja rajta, de az angyal nem szól semmit. Arrafelé fordul amerre az előbb a ködemberek mentek.

- Kivel vagyunk? - kérdezi tétován. Félig felemelkedik, megpróbál körül nézni, de nem lát semmit a méteressé nőtt növényzettől. Dean ellenőrzi a tárat.

- Egymással - kibiztosítja a könnyed kézi pisztolyt.

- Mindenki ellenünk van? - Castiel hangja feljebb megy egy oktávval, hajszálnyi változást okozva, de a vadász kiszúrja.

- Családi üzlet - az angyalra kacsint,fegyverének egyetlen töltényét az ég felé lövi. Néhány pillanat csend követi a hangos durranást, majd mozgolódni kezd körülöttük a fű. Itt vannak.

Castielre vigyorog, pontosan tudja, hogy úgy néz ki, mint egy eszelős őrült. Cas visszamosolyog rá, vár egy kicsit, míg az ellenségeik közelebb érnek, majd a fogával kioldja a gránátot.

Dean látja a robbanást, Castielt, amint másodpercek alatt vörös darabokra hullik, de nem érez semmit. Elvakítja a fény, ami önmagában hihetetlenül forró és éles. Dean egész biztos benne, hogy megvakult.

Innentől már nem tehet semmit, az álom sodorja magával, és ő tehetetlenül szembesül az eseményekkel. Megint Castielbe botlik, de ezen már nem lepődik meg. A volt angyal szárnyai nélkül olyan esetlen, gyenge és törékeny. Sosem tűnt fel neki, s most minél inkább észreveszi.

Cas néha összecsuklik, remeg a karjaiban, és kirázza a hideg.

Dean mellette találja magát, egy motelszoba öblítőszagú ágyába. Cas homloka annyira nagyon hideg, és Dean hiába szorítja magához a férfit, hiába takarja be, vagy fűzi össze az ujjukat.

Akkor már tudta, olyan nagyon tudta.

- Cas - morogja kétségbeesetten. Óvatosan csókot lehet kihűlt ajkaira, és a könnyekre, amik kibuknak lehunyt szempillái alól. - Cas, minden rendben.

Castiel mondani szeretne valamit, a vadász látja, ahogy megrezdül az ajka a gyenge fényben, ami egyre csak sötétedik, és Dean látóköre vele párhozamosan szűkül. Még szorosabban öleli Castielt, szinte már fél, hogy összetöri a csontjait.

- Jobb a szárnyak nélkül nem? - észre sem vette, hogy ringatja Cast. Az egykori erős angyal olyan gyengén fekszik karjai között, mintha nagyon mélyen aludna. - Hiszen biztos nehezek voltak, meg feleslegesek, mert még sose láttalak repülni. Amúgy tudsz repülni? Tudtál? Minek repülni ha teleportálsz? Teljesen fölösleges, biztosan csak azért van szárnyatok, hogy felvágjatok.

- Jobb-e a szárny nélkül? - Cas erőtlen hangja a mellkasa felől érkezik. Felnéz rá, azokkal a kék szemekkel, amik most fakó ruhát öltenek, és nem vádolják őt, inkább üresek, mint azok a szent olajból szálló füst képei. - Neked jobb lenne a kezed vagy a lábad nélkül?

Arcán Dean nyakához nyomja, és csókot ajkait az ütőerére nyomja, majd bénultan újból a karjaiba hull, mint egy vékony, kicsi toll, ezért nem látja, hogy a vadász sír.

A feketeség egyre jön, teljesen elfedi a tekintetét, és Dean kénytelen megint hálát adni érte. Nem bírja, Cast így, egyszerűen nem éli túl, ha így látja.

Olyan végtelen sötét fogadja, hogy értelmetlen pislognia is. Térdel valami hidegen és keményen talán kő az, márvány, olyan, ami csillogna a holdfényben, ha lenne hold. Castiel előtte áll, csak úgy érzi, bármikor megérezné az ő angyalát, azt a bukott férfit, akit újra és újra álomba ringatott, míg ő is csendben hamuvá porladt, és úgy nem szállt a lelke, mint a füst azon az éjszakán, amikor Castiel elárulta.

Kimondaná a nevét, de nincs hangja, hiába kaparja a torkát, megnémult, nem képest megállítani őt. Cas lenéz rá, valahogy tisztán lehet látni, akkor is, ha koromfekete, mint minden más. Ugyanúgy néz, és megfordul, ballonkabátja lemaradva követi, ijesztő susogó hangot hagyva visszhangul.

Szárnyak..!

A távolodó Castiel lépteinek nincs hangja, szárnyai azonban zafír lánggal izzanak.

Dean szemei felpattannak, tekintetét ide-oda kapkodja. Hideg, szélfútta helyen , egy falnak dőlve aludt el. Egy Alaska melletti motel padlóján ül, kezében vadászpuskát szorongat, és tárva van nyitva az ablak előtte. Sammy az ágyon durmol, finoman horkol is, de nem ő ébresztette fel a bátyját.

A vadász hátán végiggördülő izzadságcseppek, homlokáról menekülő testvéreik, és az álom az ok,amire már nem emlékszik. Bárhogy is próbálja felidézni egy részletét, megint Cast látja a tűzben, a pillantását, az árulást a szemében. A saját árulását.

Mert Castiel árulta el őt, hazudjon neki bármit is, ez így marad.

Így kellene maradnia.

Nedves bőrét egyszerre irritálja, a legördülő újabb és újabb cseppek, míg, ha behunyja a szemét, mintha finom tollak végével szántanának végig a hátán, az érintés, pedig annyira meghittnek tűnik, hogy Castielt egy pillanatra életre kelti.

Fájnia kellene a gondolatnak, a sírnak, és az égő húz és benzin szagának, ami egész életében elkísérte, de Dean már nem érez fájdalmat többé. Kezét a mellkasára fekteti, ismerős mozdulatnak tűnik valahonnan, és a szívét figyeli. Arra gondol, hogy talán már az sem fájna, ha kiszakítaná a mellkasából és hagyná, hogy a tenyerében dobogjon és vergődjön, míg fel nem adja.

Vállának döntve zörren meg a fegyver, ami nem illik hozzá, egyszerűen nem Deané.

Úgy,ahogy egy angyal sem lehet egy vadászé.