Dean, a vámpírok és Sam az Impalában.
Egy zaklatott este alapkövei.
Jó szórakozást!
-még mindig nem megy az ismertető írása -
Dean keze még mindig remeg, pedig már
több mint egy órája nincs élet veszélyben, és több mint tíz perce nem vezet.
Ujjai hófehéren világítanak az Impala szerencsétlenül járt kormányán, tekintete
mereven a semmit célozza. Szíve egész kicsit megnyugodott már, de továbbra is
szorgalmasan szállítja megmentőjét, az andrenailt teste minden porcikájába.
Sam mozdulatlanul ül az anyósülésen,
feladott minden további próbálkozást egy beszélgetésre bátyjával. Húzós éjszaka
volt, és erős gyanút táplál az iránt, hogy Dean sokkot kapott.Nagyon durva,
ijesztőnek kinéző sokkot.
Utálja a vámpírokat, egyszerűen csak
gyűlöli mindet. Hidegek, de túl emberien mozognak, és a szemük annyira halott,
hogy remekül becsapja az élőt. Dean emlékszik a vámpírságra, az egészre, és
annyira ki nem állhatja, hogy nem tud rájuk haragudni. Nehéz, pokolian nehéz
józan maradni, mikor pár édesen dobogó, vérben tocsogó szív ott lüktet szinte
pár méterre, egy karnyújtásnyira, egy életre tőle. A vámpírok igazán nem
tehetnek arról, hogy kishijján feltépték ma a torkát. Nem az ő hibájuk, hogy
Sam majdnem belehalt abba, hogy megmentette. Megint.
- Sam - suttogja a sötétbe, vékony, ijedt
hangján, mint egy kisgyerek. Megköszörüli a torkát, hátha nem vette észre senki.
- Sam
- Dean? - Aggódva fordul oda hozzá, arcán
a megszokott barátságos kifejezés. Dean ettől mindig ostobán és kényelmetlenül
érzi magát.
- Szeretlek. - lassan elkezdi ellazítani
ujjait, hogy elengedhesse a kormányt. - Tudod ugye?
- Persze, Dean.
Pár perc kínos csend, és Dean már nem
akarta porrá préselni az Impalát.
- Sam, figyelj!
- Mondd, Dean - Sam szüntelenül aggódik,
bátyja felé hajol.
- Kérdezni akarok valamit.
- Bátran - keze Dean vállára csúszik és megszorítja őt,
amíg Dean a kormány szabadulásával van elfoglalva. Átkozottul küzd érte, de
képtelen elengedni.
- Sam - Dean az ölébe bámul, de rájön,
hogy ez mennyire nem illik hozzá. Ő már nem gyerek, nem viselkedhet úgy, mint
régen a kicsi tudatlan Sammyvel.
- Igen?
- Szeretsz engem? - három ujj teljesen
szabad, már csak kettő van hátra. A kocsi ideje valahogy megfagy, amíg Samhez
eljutnak a szavak.
- Igen? - bizonytalanul fürkészi a
bátyját, merev arcán keres bármit ami elárulhatja mit gondol most. Összehúzza a
szemöldökét, teljesen összezavarodik. Dean komolyan kérdezte.
- Ne így mondd - végre elengedi a kormányt, frissen szabadult
kezével finoman végigsmít a megsivelt,
forró részén, amit eddig szorított. Kifejezéstelen maszkja felreped, amíg becézően
nézi az Impalát, és magában bocsánatot kér tőle, majd karba fonja a kezét és
Sammyhez fordul.- Rendesen.
- Makacs vagy - állípítja meg majd
hátradől a bőr ülésen, amit egy névtelen útszéli motel neon reklámja színez
zöldre.
- Az. - Dean nem tágít, eszében sincs.
Fejében átfut egy sötét, alávaló gondolat, ami szüntelenül bizonygatja, hogy
egy vámpír elmenekült, egyet életben hagytak. Ha nem volna ilyen szétcsúszott
állapotban gondolkodás nélkül hinne vadász ösztönének. - Mondd.
- Szeretlek Dean - Sam sóhajtja a
szavakat, és bátyja ezzel így nincs megelégedve.
- Nem jó, mondom rendesen.
- Szeretlek Deaaan - Sammy szinte
mosolyog, ahogy kimondja a nevét, úgy, mint kis korában.
Alig volt hat éves, és félt, nagyon félt,
mert sötét volt. Dean a mellette lévő ágyon aludt, légzése egyenletes, ütemes
az éjszakában, Sam szíve pedig úgy kalapált, mintha direkt el akarná árulni
helyzetét a gonosznak, amit nem látott. Megint egy motelben voltak, Sammy
viszont saját ágyra vágyott, egy saját szobában, ahol biztonságban érezheti
magát. Felsóhajtott egy kilazult padlódeszka, mire Sam fejét a párnájába fúrta,
de nem tudott aludni. Kimászott a vékony, mosópor szagú takaró alól, apró lábai
alatt szinte izzott a jéghideg csempe, aminek értelmét egyáltalán nem látta a
hálószobában. Dean ágyához botorkált a , ujjai remegtek, mellkasa kitágult, de nem volt benne elég
hely a levegőnek, amire szüksége volt. Úgy érezte fuldoklik,mikor kinyújtotta
kezét Dean felé és megrázta őt. Bátyja morgott valamit róla, meg hogy ennyire
félős, aztán egy szó nélkül felemelte a takarót és hagyta, hogy Sam mellé
feküdjön, és szorosan hozzá bújjon.
- Meg nem halljam hogy horkolsz - a nála
pár évvel idősebb Dean lomhán beleásított a mondatba, átölelte Sam vékony
derekát és további gondolkodás nélkül visszaaludt. Sammy kényelmesen
elhelyezkedett Dean karjaiban és hat éves fejjel elsuttogta a csendes múltba
mennyire szereti.
- Ez meg mi volt? - méltatlankodik a
jelenkori Dean, megütközve nézi elbambult testvérét. Sam nem viseli jól, ha
hirtelen kirángatják ezekből a féltett gyermeteg emlékekből, ezért kissé
bosszúsan, emelt hangon Deanre kiált:
- Menj a francba tudod?
- Csak mondd, hogy szeretsz.
Sam Deanhez hajol, homlokát bátyja
halántékának dönti és a fülébe suttogja:
- Szeretlek, Dean.
Eljátszik a gondolattal, hogy megragadja
Dean vállát és felrázza őt, vagy maga felé fordítja a arcát és megcsókolja,
hogy végre magához térjen a kábulatból, amit majdnem halála okozott. Végül nem
tesz mást, csak visszaül a helyére és próbálja letagadni az Imapal életnyi
tudásának, hogy nem csalódott.
- Így jó volt? - kérdezi, és mikor Dean
bólogat kiszáll az autóból, magára hagyva bátyját, akinek heves szívverése csak
az övével vetélkedhetne ebben a pillanatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése