Kicsit Merthur, nagyon rövid, szomorúan mosolygós történet egy kismadárral, és Merlinnel.
Szerintem ez a szám tökéletesen illik hozzá.
Megvárom - dalolja Merlin az ablakpárkányon tollait
billegető madárnak. - Megvárom, megvárom, megvárom.
- Mikor jön? - kérdezi a vörösbegy. Fénylő szárnyait nagyra
tárja, és hátracsapja a fejét, hogy szabadon élvezze a lágy szellőt.
Merlin kezében megáll a seprű, teste megmerevedik, mögötte
szétrobban a szobában lévő kristályváza.
Egyike a férfi rejtett kincseinek amiket az új világból rabolt. Kék szemei
szomorúan villannak éneklő társára, majd folytatja a kétkezű alantas munkát,
mely teljesen méltatlan az elmúlt kor és a világ legnagyobb mágusához.
- Soha - hagyja el ez a hálátlan szó tétova ajkait, majd
finoman mosolyog, és a múltra gondol.
- Hosszú idő - zaklatja tovább az öngyilkos madár, és nevet,
hamisan, halkan rajta nevet.
- Az.
- Nélküle még hosszabb - zengi és köszönés képpen Merlin
felé biccent, kedveskedően csipog, szinte bocsánatot kér. A párkány szélére lépeget, lenéz a magasból.
Apró gombszemét végigjáratja Camelot ragyogó életének lepusztult, üres részein,
majd édes könnyedséggel egy kényelmes áramlatra ugrik.
- Megvárom - hümmög Merlin, hangja visszhangzik a kastély
vastag kőfalai között, szavai végigrohannak a folyosókon, leszöknek a faluba,
életet csalnak a poros királyság kihalt csontvázába - Megvárom , megvárom,
megvárom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése