Néhány kiragadott kép pár szabad percéből, mikor eszébe jut a múlt és a jövő.
*megvan! eznemyaoi*
Ha becsukom a szemem, a réten járok. Azon a kies pusztán, amely sosem változik.
Érzem, ahogy a fű csiklandozza a kezem, érzem, ahogy a szél beletúr a hajamba. Újra kisfiú vagyok.
Pillangókat látok, fenséges szép pillangókat. Aprók, akár a tenyerem, könnyűek, mint egy tollpihe, és múlékonyak, talán jobban is, mint az emberi élet.
Lenyűgöz a látvány ahogy egyikük felszáll, fel egészen magasra és eltűnik. Kinyújtom érte csöppnyi kezem, de nem néz vissza. Itt hagy engem, egyedül. Itt hagy, hogy szabad lehessen.
Én is vele akarok menni! Le akarom lökni a rám nehezedő problémákat, el akarom vágni az ide
kötő súlyos láncokat! Repülni akarok.
Ismét szél támad, nagyon erős, majdnem fellök. Az összes pillangó felszáll, színek táncolnak, megannyi varázslat repdes körülöttem aztán elillannak, csak egy pillanat volt az egész. Szívem szerint utánuk kiáltanék, ha kell könyörögnék nekik, hogy vigyenek magukkal, hogy én is szabad lehessek, mint ők. Ha pillangó lehetnék velük tarthatnék. Szállhatnék messzire, senkinek nem hiányoznék, mert olyan egyedül vagyok.
A szép rét vörös pokollá változik, sikolyok, és csendes halálhörgések vesznek körül.
Szétnézek, hátha maradt itt egy kis csoda, aki befogadna maga mellé, aki elrepítene engem oda ahova akar, de csak én vagyok, magam és a fájdalom. Itt hagytak, kínok között, pedig annyira szerettem őket!
"Én álmodtam, hogy pillangó vagyok, vagy a pillangó álmodott engem?"
Nevetni támad kedvem, mert nem tudom a választ. Nem tudom hol kezdődött ő és hol végződtem én, s most, hogy elhagyott, így magányosan már azt sem tudom volt-e olyan, hogy én.
Valaki megszorítja a kezem. Ijedten ugrok egyet, apró szívemet félelem veszi körül, mint egy hatalmas és nehéz takaró. Azt hittem csak én vagyok itt, csak én, mert mindenki elment.
Magamra hagyott.
Úgy tudtam egyedül vagyok a világon, ennyi szenvedés között, erre ott áll Ő.
Zöld pillantása csillog, megigéz és elűzi a rosszat, fekete hajával a lomha szél játszik. Nem szólal meg, nem is szokott. Szavak nélkül beszél.
Ha kinyitom a szemem mellettem áll. Ott van velem, sosem hagy el, mint azok az apró kis csalók amiket úgy szeretek.
Tudom, úgy látszik én tartom Őt fogva, pedig Ő zárta kalitkába a szívemet, hogy magánál tartsa.
RanMao az egyetlen pillangó aki mindig ott lesz, ha szükségem van rá, s ha egyszer mégis elrepülne, szépséges szárnyakat bontva melyek minden színben pompáznak majd, akkor a világ végleg értelmét veszti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése