*nem vagyok jó az angolban*
Rin nem hisze a démonok szavának, hiszen hazudnak.
Mephisto hazudik? Mindig.
Azért csodák történhetnek, mert jó ha van nálad esernyő, igaz?
-gyakorlom a bevezető írást ígérem-
-El fogsz ázni.
Rin összerezzent erre a bájos és sejtelmes kijelentésre. Lábát lelógatva ült a tetőn, jócskán alkonyat felé hajlott már az idő.
Hátrafordult, keze ösztönösen a Kurikara nyelére siklott.
Mephisto rózsaszín, össze-vissza foltozott esernyőjét az ég felé tartotta, pár méterre állt meg tőle. Szemöldöke megrándult mikor meglátta Rin laza nyakkendőjét, félig betűrt ingét és az eldobott iskolai egyenruhája felső részét.
-Egy felhőt sem látok- kék szemével az eget kémlelte, az pedig visszanézett rá ugyanolyan sötét, de tiszta színnel.
Sejtette, hogy nem fog fenyegető fehér vatták hadába ütközni. Gyanakvóan pillantott a mozdulatlan Mephistora.
A démon elindult felé, gondosan kikerülte Rin tekergőző bolyhos farkát, nem akart rálépni. Egyszer már megtörtént és az kétségkívül szórakoztató látvány volt.
Lehuppant a fiú mellé, immár kettejük fölé tartott csöppnyi védelmet.
-No lám- mondta ártatlannak tetsző hangon - nem bízol egy démon szavában?
-Nem- Rin gondolkodás nélkül vágta rá erre az egyszerű kérdésre a választ, pont ahogy szokta. Mephisto megdermedt, alig bírta elfojtani nevetését, de az esernyőt továbbra is szilárdan tartotta fölöttük.
-Előítéletes- morogta kissé sértetten. Csendben ültek egymás mellett miközben a hirtelen támadt szél simogatta a hátukat. Rin elengedte a Kurikarát és amennyire tudta hátratűrte a haját, de az folyton visszatért a szeme elé.
Kezdte tényleg azt hinni, hogy Mephisto megint csak valami ürügyet talált ki arra hogy lássa. Mindig a legelképesztőbb kifogásokkal keresi fel.
Különös illata volt a levegőnek, nehéz és telített.
Mephisto megunta a csendet, elkezdte dúdolni hogy London hídja leszakad.
Talán butaság, de Rin elmosolyodott a gondolatra hogy ha nem szakad le magától majd a démon letépi.
Sóhajtva támaszkodott az egyik kezére, szemét szigorúan a betonra szegezte, szíve hevesebben vert mint szokott, könnyed zavarba esett.
Tenyere az esernyő szárára csúszott, ujjai ráfonódtak a hideg fémre, pont Mephistoé felett.
Fejét a vállára döntötte, érezte hogy elpirult. Most mégis örült a szélnek ami az arcába csapta a tincseket. Alig egy perc múlva a tomboló természeti erő megnyugodott, majd a másik irányból támadt közszemlére téve a rózsás foltokat. Biztos volt benne hogy az igazgató keze van a dologban.
Ostobán érezte magát, azért mert ott ültek egy épület tetején szinte összebújva, és tartottak egy esernyőt.
Villám világította meg Mephisto arcát, elégedetten csillogó szemét.
Eleredt az eső mintha dézsából öntenék.
-A frászt hozod rám mikor ezt csinálod- mondta Rin, hangosabban mint az előbb.
Az esőcseppek mintha kopogtak volna a szürke betonon, feketére festették azt, elterültek rajta.
Valóban a hideg futkosott a hátán, de nem Mephisto időjárás előrejelző képességei miatt, hanem a hirtelen érő fuvallatok hatására.
-Mivé fajulna Assiah, ha már egy démon se volna képes meglepni a Sátán fiát?- mosolygott feltéve a költői kérdést.
Az ő hangja ugyanolyan csendes volt, Rin mégis értette minden szavát. A tudatáig hatolt a dallama, elgondolkodott azon hogy miért a napsütés édes melege jut eszébe egy démonról ha beszél. Az eső egyetlen összefüggő függönyt alkotott - Nem igaz, öcsém?
-Ne hívj így- Rin arca paprikavörössé vált. Karba font kézzel ült, eltávolodott a vállától. - Ettől ez a dolog olyan perverz.
Mephisto felkuncogott és maga felé fordította a sértődött gyerek arcát, hogy megcsókolja őt.
Rin nem láthatta hogy az eső, amit végtelennek és áttörhetetlennek hitt, csak körülöttük esik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése