Lie to yourself

Egy soha meg nem történt jelenten, miután Dean kijött a Pokolból és szembesült a valósággal.
Odalent talán mégis jobb lett volna.
- oké, ennek lényegében nincs köze a folytatáshoz, tulajdonképpen ez a "mi lett volna, ha.." kérdés -
OOC előfordulhat
*hálisten Bobby él ,amennyire én tudom a 6.évadommal*




Dean kegyetlenül, összetörve bámulta az Impala halott darabjait. Fényes nap tükrözött vissza ezerfelé, mint egy diszkógömb a roncsról és egyedül volt a világon, Sam keze a vállára simult eltűnt, de elpárolgott a könnyeivel, melyeket vissza próbált folytatni. A talaj köddé vált, a roncstelep többi autója barátságosan méregette őt.
Nincs hát igazság a földön.

A Pokol, ó, a Pokol, Dean minden percére emlékszik. Az a csendes megnyugvás, amit a nap vége jelentett, az a drága elsuttogott szó, melyet Alalstiar küldött felé azt mutatta: nincs sok hátra.
Megmenekül, Sam eljön érte.

Túl sokáig tartott.

Dean tényleg elhitte a világnak, elhitte a szívének, ami vert, de olyan furcsán, mint élve soha, olyan darabosan és betegen, hogy fájt minden mozdulata, mégsem bírta, elhitte neki, hogy jobb lesz. Egyszer véget ér.

Az első sikoly. Éles volt, és csípett, mint a kősóval töltött golyó hirtelen érintése. Női hang volt, de csonka lélek, fekete, mint a szén  itt-ott vörös foltokkal. Dean úgy érezte meg kell tisztítania. Le kell rántania róla az ocsmány leplet, hogy szabad legyen, elvesszen, békére leljen. Így csapta be magán, elhitte, hogy jót tesz.

Segít neki.

Nem kellett sok idő, hogy ráérezzen. Tíz év alatt egyszer sem hallott panaszkodást. Mindenhova sikoly  kísérte, tulajdon pillantása akár az éjszaka, sehol benne az emberi Dean apa csodás Impalájával meg Sammel a normális életre vágyó kisöccsével.

Dean először akkor érezte, hogy meghalt.

Öt év telt el odalent, mikor azt tapasztalta, hogy már nem kap levegőt. Feltűnt neki a kén kínzó szaga, s onnantól kezdve azzal is segített, de rájött, hogy késő. Már régóta csak kínoz, sőt, talán sose tett semmi mást. A hazugság szülői burka itt repedt meg utoljára, soha tovább, mert Alalstiar nem hagyta,  sosem engedte ha kérte volna se. A legfájóbb a kérés.
Dean ugyanis sosem kérte.

Fent a nap és a csillagok, fent az eső és a szél. Lent a meleg és a fájdalom, lent a tűz és a kén.

Dean számára ez a két világ létezett már, ő pedig pontosan tudta melyikben akart élni.
Ott ahol több embert menthet meg. Ott, ahol azt hitte több embert menthet meg.

Annyira, annyira könnyen be tudj csapni magát!

Mert az Impala darabokban, de rendbe hozza, Bobby halott, elhamvasztva  repül Dél-Dakotába a feleségéhez, reméli odaér, reméli találkoznak.
Sam normális, Sam a minden, Sam a világ. Sam nem gonosz.

Dean elhiszi, hazudik, nem érdekli.

Az a fekete szemű, akit ott lent hagyott most felnéz a kénes-bűzös és állandóan füstölgő földalatti égre, pillantásuk találkozik, mindketten eggyé vágynak.

Egyikük menne a másikért, és véletlenül sem fordítva.
Önmagad becsapni, gondolta Dean kétségbeesetten, szeretett kocsija hamvait kísérve , sokkal könnyebb, mint a valóságban élni.