A peronon

Két fiatal a nagyvilágban, ahogy búcsút intenek egymásnak. Egyikük sem vallja be mennyit jelent számukra a másik.

*sajátkeletűírás*
-elég borongós-

Hangosbemondó figyelmeztet, hogy nemsokára indul a vonat. A durva férfihang átsuhan a hangáron, az emberek folytonos kiabálása ellenére is meghallani, talán még a legtávolabb eső sarokban is. Újra bemondja az időt, mintha ugyan el lehetne feledni azt a percet, mikor új életet kezdünk.

Esetlenül áll előttem, távol, túlságosan messze tőlem. Véletlennek tűnhet hogy ott van, pont velem szemben, de az emberek nyüzsögnek, mint a szorgos kis hangyák a bolyban, kutya se figyel ránk, kutyát sem érdekel két szakadt tinédzser, mindenkinek megvan a maga búcsúja.

Ha jobban belegondolok, mi sem figyelünk egymásra. Ő úgy tesz, mintha mondani akarna valamit, de tudom, hogy csak kegyességből kímél meg mindkettőnket a fölösleges magyarázkodástól. Nem bánom, hadd tegye.

Elzúg mellettünk egy sárga vonat, amolyan piszkos színű, oldalán megannyi értelmetlen rajzzal, nem tiszta, és életvidám sárga. Hiányzik belőle valami. Én is így érzem magam, most.
Magányosnak, legyőzöttnek.

Fekete szemét ráemeli, próbálja elrejteni, de én látom benne a vágyat, menne már, én is mennék.
Kezem ökölbe szorul, örülök, hogy odaadtam neki az összes csomagját, így legalább nem kell közelebb kerülnünk egymáshoz. Mindketten szerepet játszunk, ezt mindketten tudjuk. Eljátsszuk, hogy nem ismerjük a másikat, hogy nem találkoztunk, csak a közelmúltban. Egyszerűen letagadjuk azt a sok éjszakát, azt a végtelen sok nappalt, és a hajnalokat, mik minket köszöntöttek, hogy aztán aludni küldjenek.
Egyszerűen letagadjuk, hogy volt olyan, hogy "mi".

Hazudunk a világnak, egymásnak, magunknak. Hazudjuk, hogy nem fáj az ami volt, mosolygunk mikor sírnánk, elköszönünk, mikor forró csókot váltanánk, mert ez tűnik ésszerűnek. Mert ha nem létezett, akkor nem kell elmúlnia sem.

Fülsértő sípszó hangzik fel, hezitálás nélkül fordít nekem hátat, még a vonat küszöbén sem torpan meg, csak akkor néz vissza, mikor már bent van, csak akkor látom, hogy eljátszik a gondolattal, azzal a csalfa gombolyaggal, hogy leszáll és velem marad. Végül elveti az ötletet, erős marad, s ezt az erőt szörnyen irigylem tőle.

Felszállt a szerelvényre, a piros színűre, kopott és rozsdás piros, graffitivel az oldalán, ami egy gyönyörű, szirmait bontogató virágot ábrázol. Talán mi is ilyenek lehettünk. Csodaszép ígéret, majd egy elhaló, egyedüli csonk. Sosem mondta senki, hogy ilyen kegyetlen lesz. Utálom őket és mindenkit, aki nem figyelmeztetett.

Tudom, hogy sokáig fogok még álmodni ezzel a vonattal, sokáig kísért majd az elrohanó képe, felkelek majd az éjszaka közepén, mert látni vélem őt az emberek között, akik rohannak, búcsúzkodnak és sírnak. Nekünk ennyi nem jut, mindketten túl önfejűek vagyunk, talán meg is érdemeljük.

Az a piszkos-piros szerelvény pattog, csikorog és füstöl, becsukják az ajtókat, kiabálnak, hogy álljunk arrébb. A családok összekapaszkodnak, boldogok és nem akarják elengedni egymást, én meg itt állok egyedül, s egy magányos könnycsepp kúszik végig az arcomon.

Felsikoltanak a kerekek, a vonat elindul. Küzd a nagy teherrel néhány végtelennek tűnő másodpercig, annyira küzd, hogy megsajnálom.

Tekintetem még egyszer utoljára végigsiklik a tömegen, mikor meglátom őt amint az ablakból hajol kifelé. Felemelem a kezem, inteni akarnék, de meggondolom magam, s lomha mozdulattal visszaejtem magam mellé.

Arca izgatott és ragyog, már nagyon régen nem láttam ilyennek. Kiált valamit, édes ajkai egy utolsó szót formáznak, de bársonyos hangja elvész a semmiben, hozzám már nem ér el.
Zakatol a vonat, egy nagy piros masszává olvad össze, eltűnik és most már nincsen több remény, nincs visszaút, nincs esélyt ígérő bimbó.
 Elment.

Az elsők között hagyom ott a peront, hátat fordítok ennek a szörnyű helynek, nem is akarok többé visszajönni ide.

Örülök, hogy nem hallottam mit mondott, örülök, hogy a világ elrabolta a hozzám intézett, utolsó intelmét vagy kérését, esetleg vallomását. Úgyis túl késő van hozzá.