Ciestian
*mert mindig írni akartam egyet*
Mégis mi mindent nem tudhatnak Sebastian imádott négylábúi? A rózsakert nyugodt csendjében, egy csésze gőzölgő tea mellett Ciel tömören bemutatja az állatok hiányosságait.
Gyenge szél hajlítja el a tarka füvet, az ágakat, és a leveleket. Édes illatot hordoz magával, különös bársonyszerűt, érintése selymes és meleg mint a föntről nevető napé.
A Phantomhive birtok egyik szélén, ami nincs túl távol, de senki nem mondaná közelinek sem, gyönyörű boltívek magasodnak, egykori érett fa ujjaikkal feltörték a földet.
Hófehér nemes rózsák futnak végig a csontváz-tartón, jó takaró módjára semmit nem engednek láttatni valódi arcából. A szirmukat bontó élénk virágok úgy tapadnak rá mint a bőr, s kényelmes függönnyel zárják rövidre a kinti, avatatlan világot.
Magas, nyúlánk feketébe öltözött alak suhan végig a mezőn, olyan akár az árnyék.
-Fiatal úr, meghoztam a teáját - mondja a jóképű férfi szokásos fontoskodó hangnemmel. Ciel felpillant rá, majd sóhajt. Sebastian leteszi a tálcát a gőzölgő itallal együtt a rózsák színeit viselő márvány asztalra, minek másik végében egy harcra kész sakktábla várja, hogy megtegyék rajta a nyitó lépést.
A fiatal nemes hátát a virágoknak dönti, egyik lába lelóg a friss fűbe. Kinyújtja a kezét, és Sebastian felkínálja számára a teát.
Tűnődő vörös szemek kísérik mozdulatait mikor szájához emeli a csészét, és belekortyol. Kellemes meleg érzés fúr végig a testén a keserű ital nyomában.
-Mi az? - kérdezi mogorván a komornyikot, aki mozdulatlanul áll egy helyben. Hangja kissé türelmetlen, de éles mint egy kés.
-Semmi fiatal úr - meghajol előtte, mintha távozni akarna. Hátat fordít a teájával játszó Cielnek.
-Nekem ne hazudj, ostoba démon - szól utána a nemes kimért hangon. Sebastian szeme megvillan, aztán mosolyogva visszafordul gazdájához.
-Elnézést, fiatal úr! - a komornyik meghajol előtte, de hangjában nyoma sincs megbánásnak. Mikor felegyenesedik és Cielre néz, erősebb szél támad ami megbont néhány tökéletes virágot, s annak szirmait kettejük közé sodorja. A nemes látni vélte, hogy Sebastian megnyalja ajkait. - Csak azon gondolkodtam mennyire hasonlít ön egy macskához.
Ciel szeme résnyire szűkül, keze megállt a mozdulat közben. A finom gőzölgő tea félúton jár célja felé.
-Makacs és büszke - sorolja ujjait segítségül hívva a leltárhoz - a hangulata változó és szörnyen élesek a karmai - "lelki" szemei előtt megjelent Ciel-cica szemkötővel, és puha, édes mancsokkal, ég kék szemmel, és gyönyörű bundával - Mérges, ha valami nem a kedve szerint történik, és önnek is szüksége van valakire, fiatal úr, aki időnként megsimogatja.
Sebasitan az arca előtt egy lenge mozdulattal röptében kapja el a felé száguldó fekete bábút. Éles szemét Cielre függeszti, figyelmét nem kerüli el, hogy ő pont a lovat dobta neki. Ajkait elnyitja, csábos mosolyra húzza, mint aki megnyert egy nem létező csatát.
-Ne hasonlítgass azokhoz a dögökhöz -morogja Ciel sötét ábrázattal. Elmosolyodik, de ezt a mosolyt senki nem nevezné igazán annak. A komornyikja felé nyújtja a csészét, és mikor az elvenné tőle, megragadja tökéletes fekete ruhája ujját és lerántja magához a padra. Egyszerű lenge csókot lehel ajkaira, immár gallérját markolva. - Szóval - szólal meg édes hangon - ezt meg tudná csinálni egy olyan átkozott szőrcsomó?
-Egész biztosan nem, fiatal úr - válaszol Sebastian ördögi hangon Ciel szájába suttogva a szavakat - De attól tartok hoznom kell önnek egy új teát.
-Menj - Ciel elengedi őt, így feláll. Csillogó rubint szemeit végig rajta tartva veszi fel a kiborult csészét a földről. Hátrébb lépve a padtól a nemes kipirult arcába nézve meghajol, majd újból hátat fordít neki. - Sebastian!
-Igen, fiatal úr? - most nem fordul meg, nem szeretné hogy Ciel lássa igazi arcát, hegyes fogait, és tündöklő, egyáltalán nem e világi szemét.
-Soha többé ne keverj össze egy macskával - előrébb tolta a fekete királyt a táblán.
-Yes, my Lord - az árnyék újból eltűnt a zsenge rétről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése