-nagyon nem tudom már,hogy hányszor láttam, de képes vagyok újraésújra megnézni-
Benvolio nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól, és végül azt sem tudja felkeljen-e
Mercutio&Benvolio páros
Késő este van, virágzik a hold. Nyúzott Benvolio pislog, álmosan próbálja bemérni helyét, netán idejét.
Előbbi, s utóbbi is eredménytelen kutakodásba torkollik, végül hagyja a kérdéseket.
Mellkasa fel-le hullámzó szilaj tenger, teste nedves, szíve pihenés nélküli zakatolás.
Pillantása vádlón csillog, az ablak felé vánszorog, összekapcsolódik a párkányon ülő, félmeztelen Mercutio tengerkék szemével, mely most csak szürke, régi és poros, akár egy rossz árnyéka való önmagának.
Mercutio pillantása csupán visszhang.
Felül, óvatosan és lassan mozog, fél, hogy a világa szétesik. Nem tudja mire számítson, talán a téglák kiesnek a falból, talán a padló tűnik el. Keze észrevétlen mozdulatot tesz, végigsimít a selyemlepedőn, s hidegen, majdhogynem érintetlenül találja.
Szemét égről lopott felhők takarják, tekintete zavaros. Eszébe jut nem régi rémálma.
Itt áll, hol nappal, hol éjszaka trónol, viseli büszkén a koronát, de igazán egyik sem tudja megtartani. A drága Mercutio az ágyban fekszik, rá vár, mindig őt várja.
Felé igyekszik, lábai gondolkodás nélkül viszik a kedveshez, aki nem mozdul. Mercutio halott.
Hirtelen esik az eső, de az aljas víz hozzá nem ér, csak a világot maszatolja össze. Ifjú gyermek céltalan ecset-vonásai utánozza ez a valóság. Összefolyik az asztal, a szék, az ágy, a lámpa, de az előtte heverő élettelen test, csupasz váz igazi.
Sehol egy cseppnyi vér. Szín nélküli álom. Mercutio nélküli pokol.
De az az álom, melyben ő halott, vagy ez, a tompa királyság?
Csattanó pofonként éri a valóság, Mercutio felnevet. Édes, gyöngyház nevetése van, betölti a semmit, és őt magát, a szívét.
A hódító leplezetlenül vigyorog rá, kezében egy szál, holdfényben csillogó karmazsinvörös rózsát tart. Egész zsenge példány, ruháját még a vér is megirigyelné. Élesen elüt mindentől, amit Benvolio lát.
Szíve jól hallhatóan kihagy pár ütemet. Akkor ez tényleg az álom, és Ő halott?
Mercutio tovább vigyorog, majd kacér mosollyá szelídíti drága ajkait. Szeme csillog, őrá néz. Kifürkészhetetlen pillantása végigfut Benvolion, minden mozdulatát, rezdülését éhesen kíséri.
Azért, hogy kenterbe vágja csapongó, fáradt gondolatait körbenéz.Nem lát mást, csupán ijesztő árnyakat, éjben megbújó kísérteteket. Minden fekete, egyedül a beosonó fény útjába lévő férfi szúr szemet a komor szobában.
Benvolio hunyorog, hogy jobban lássa az éjben fürdő, holdfénybe öltözött Mercutiot. Vörös haja színét vesztve ragyog, fedetlen bőre szikrázó alabástrom, szeme csillog. Benvolio szíve hevesen ver, majd átlyukasztja dobhártyáját. Dübörög a vér az ereiben, készségesen száguld vele karöltve a világ.
Mercutio meglengeti a rózsát, mely csillog akár a rubint, tüllruhája fenséges és büszke. Forgatója úgy bánik vele, mint holmi éles, ölésre kész fegyverrel. Benvolio elgondolkodik.
Vajon ha itt vannak színek, s van Mercutio akkor ez volna az álom? Vagy Ő tényleg meghalt, s most vérét vesztve néz reá két poros szemével, tündöklő valójával, szellem létével? A rózsa vajon rózsa-e ha van színe? Szabad-e ilyen kikeletet ölteni, bús ruhája csupán átok, az Ő átka?
Benvolio vágyakozó pillantással követi az egyre forgó virágot, s hiába fél, az nem tűnik el, nem omlik le róla szép tüllje, nem hullik szirma sem. Talán mégsem álom ez, hanem valóság! Talán él még a kedves!
Talán, talán, talán...
Pontosan emlékszik rá, hogy csupán pislogott egyet. Nem elaludt, nem csinált semmit, csak pislogott, s mire újra felküzdötte nehéz pilláit már így, hason fekve talál magára, arca Mercutio arcától pár ujjnyira.
-Álmodj, drága Benvoliom!- ősöreg szavakat hagy el telt ajka, testét az árnyékok nyaldossák, elbújt a hold elől. Benvolio zavarodott, de úgy kap Mercutio felé, mint egy szomjazó az utolsó csepp víz után, szeretője mégis elhajol előle. Homlokát támasztja a másikénak, aztán mormol valamit, halkan majd hangosan egyre hangosabban és kétségbeesettebben. -Az istenért, álmodjál!
-Miért?- gyengéden két keze közé fogja Benvolio arcát, távoli tekintetében furcsa fény lakik, apró szikra, sehol a régi futótűz-Mercutio kinek nyomában minden felégett. -Hisz az álom fele olyan jó sincs, mint a valóság.
-Azért, hogy velem lehess- feladja a harcot, elfáradt. Lehunyja pilláit, lassan kifújja a levegőt. Benvoliohoz hajol, óvatosan, mintha üveggel bánna lecsókolja mézgyöngy ajkairól az álmot.
Lecsendesül minden, elfogy a hold. Verona mindent látott agg harangja szólal meg, szolgálatra kész. Mély, öblös hangja végigjárja az utcákat, benéz a házakba, vigyáz az alvók örök álmára.
Benvolio szorosan lehunyja a szemét, már nem érzi Mercutio kezét az arcán, már igazán nem akar érezni semmit. Hallja a hangjátékot, tudja, éjfél van.
Még a dal búgása alatt lopva pislog. Az ablakpárkány üres, a rózsa sehol,a valóság kopár, az ágy hideg, tényleg érintetlen.
Hamupipőke csak éjfélig maradhat a bálban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése